Az önfejlesztés csapdája: amikor a fejlődés valójában menekülés
Van valami egészen ironikus abban, ahogy ma elkerüljük a valóságot. Régen az emberek a kocsmába menekültek a gondjaik elől. Ma „dolgoznak magukon”. Kurzusokat gyűjtünk, podcastokat hallgatunk, és jegyzeteket készítünk, mintha attól, hogy valamit nagyon alaposan megértettünk, már meg is változott volna az életünk. Pedig az önfejlesztés néha nem fejlődés, csak kulturált halogatás – a digitális jegyzetelésünk pedig gyakran csak az elméletbe való menekülés eszköze.
Pedig az önfejlesztés néha nem fejlődés. Csak kulturált halogatás.
Egy sokkal szebb és elegánsabb módja annak, hogy ne kelljen szembenézni azzal, ami tényleg nehéz.
A biztonságos pajzs
A tanulás azért veszélyes, mert közben az ember könnyen okosnak érezheti magát. Nem kell kockáztatni semmit, mégis úgy tűnik, mintha haladnánk. Elvégezni egy kurzust a vállalkozásokról még nem vállalkozásindítás. Elolvasni egy könyvet a bátorságról még nem bátorság.
Én is jól ismerem ezt a csapdát. Nekem például el kellett olvasnom több Orvos-Tóth Noémi könyvet, és meg kellett hallgatnom minden létező podcastját ahhoz, hogy végre hajlandó legyek szembenézni a családomon belüli nehézségekkel. Az első néhány hétben elképesztően okosnak éreztem magam. Kívülről fújtam a transzgenerációs traumákat, és a fejemben már egy megvilágosodott pszichológiai zseni voltam. Aztán egy telefonbeszélgetés során a könyvszagú elmélet másodpercek alatt vérzett el a hús-vér valóságban. Rá kellett jönnöm, hogy az új információ édeskevés ahhoz, hogy bármit is megoldjak vagy megjavítsak a kapcsolatainkban. A megértés ugyanis nem egyenlő a tudás alkalmazásával. Az, hogy tudom a diagnózist, még nem jelenti azt, hogy más eszközökkel, más hangon tudok feléjük fordulni, amikor élesedik a helyzet.
A férjem a mai napig emlegeti, hogy egyetemista koromban, amikor halálosan izgultam egy-egy vizsga előtt, képes voltam tőle kényszeresen megkérdezni: „De bizzzzztos, hogy meglesz?” Szegény honnan a csudából tudhatta volna a választ? De persze mindig rávágta a megnyugtató mantrát: „Persze, biztos meglesz...”
A felkészülés néha nem fegyelem, csak a félelem kifinomult formája. Valójában pontosan ezt csináljuk felnőttként is a tanfolyamokkal és a jegyzetfüzetekkel. Külső garanciát, egy láthatatlan pecsétet keresünk, ami biztosítja, hogy nem fogunk elbukni. Pedig a szokások és a habit trackerek önmagukban sosem fognak helyettünk dönteni; a rendszereink csak akkor működnek, ha a valódi változás már elindult a fejünkben
A valóság kellemetlen
A valódi életben a dolgok nem azért történnek meg, mert elég szépen leírtuk őket egy jegyzetben. Dönteni kell. Kilépni. Rontani. Elkezdeni valamit úgy, hogy még egyáltalán nem állunk készen rá. És ez sokszor átkozottul félelmetes, ugyanis ebben benne van a hibázás lehetősége is. Az, hogy kiderül: nem vagyunk annyira különlegesek, mint amilyennek hisszük néha magunkat. Hogy a tudásunk egy része csak szép csomagolás volt, és alatta még mindig ott van az a régi bizonytalanság. De pont ezért van értelme.
Az önismeret nem arra való, hogy kényelmesebben üljünk a kanapén. Arra való, hogy legyen annyi tisztánlátásunk, amivel végre mozdulni tudunk. A legtöbb embernek nem több információra van szüksége. Hanem több bátorságra.
A kijelző mögött
Az elmélet biztonságos, a gyakorlat viszont piszkos és kiszámíthatatlan – de csak az utóbbinak van súlya. A valódi élet ott kezdődik, ahol a kijelző elalszik, a jegyzetfüzet becsukódik, és marad a nyers kérdés: most akkor tényleg megteszed, vagy még egy kicsit csak készülsz rá? A változás sosem a fejedben dől el, hanem a kezedben.
Ebben a folyamatos felkészülési kényszerben és állandó zajban néha az a legnagyobb fejlődés, ha meg merünk állni, és megfontoltan, bűntudat nélkül elkezdünk végre lassítani, ugyanis:
Lehet lassítani.
