Hiába volt az államvizsga után a zsebemben egy mérnöki diploma, hamar szembesülnöm kellett a valósággal: nem az volt a legfontosabb kérdés, hogy a szakmámban teljesedjek ki, hanem az, hogy azonnal legyen pénz kenyérre. A piacon épp nem kapkodtak a friss diplomásokért, a rezsi pedig nem várta meg, hogy megtaláljam a hivatásomat.
Így az első komolyabb munkahelyemen egy alacsonyabb beosztásban kötöttem ki. Nem volt rossz hely, de rövid idő után megérkezett az a bizonyos belső feszültség: éreztem, hogy ennél többet tudnék. Akkor kezdtem el programozni tanulni. Először csak tiszta kíváncsiságból, éjszakánként, aztán önszorgalomból: tutoriálokat néztem, hétvégén projekteket építettem, és közben folyamatosan azt kerestem, melyik platformból lehet valóban tanulni, és melyik csak a „még egy kurzus kell” hamis illúzióját erősíti. Végül egy programozói suliban is kikötöttem, de így utólag visszanéve nem érzem, hogy annyira sokat adott volna.
Aztán amikorra a stabilabb angol tudásom és a Java-s ismereteim összeértek, már egy multinál kódoltam. Később, a gyerekek érkezésével az életem ismét új irányt vett. Újra szembesültem azzal, hogy a tanulásra fordítható idő igencsak véges, ezért még fontosabb lett, hogy mit tanulok, milyen sorrendben, és hogyan tudok valódi tudást építeni ahelyett, hogy csak információt fogyasztanék.
Az viszont mindig állandó maradt az életemben, hogy a tanulást magát nagyon élvezem, és elképesztően kíváncsi vagyok az új dolgokra. De ha egy dolgot megtanultam az összes kanyarból, az az, hogy az élethosszig tartó tanulás nem egy romantikus, inspiráló utazás, hanem kőkemény alkalmazkodás.
Régen egyszerű volt a képlet: tanulsz öt évet az egyetemen, aztán dolgozol negyvenet ugyanazon a pályán. Ma ez a világ már nem létezik. A mai valóság teljesen más: dolgozol, tanulsz, újratanulsz, és folyamatosan alkalmazkodsz.
Nem arról van szó, hogy melyik a tökéletes kurzus, vagy hogyan kell sablonok alapján karriert váltani. A tanulás szerepe alapjaiban változott meg.
Aki mindenhová beslisszol, az végül semmilyen ajtón nem tud belépni. A „középszerű általános műveltség” az MI korában semmit sem ér.
A statisztikák könyörtelenek: az önálló, aszinkron kurzusok 90%-át soha senki nem fejezi be.
A hagyományos önéletrajz halott. Senkit sem érdekel, hány papírt sorolsz fel benne, ha a gyakorlatban nem tudod felmutatni, mit hoztál létre.
A váltás sosem fájdalommentes, de a stagnálás még rosszabb:
Nyitottnak kell lenni az új dolgokra, de a nyitottság nem egyenlő a kapkodással. Nem az nyer, aki a legtöbb kurzust végzi el, hanem az, aki képes hosszú ideig ugyanarra a fontos dologra figyelni.
Amit ma megtehetsz:
2026-ban talán tényleg a figyelem az új diploma.
Lehet lassítani.