A háttérben futó élet: Miért nem tudsz igazán jelen lenni?
Van az a furcsa helyzet, amikor valaki beszél hozzád, te pedig fizikailag ott vagy. Ránézel, bólogatsz, még válaszolsz is a megfelelő helyeken. Közben viszont fejben már összeállítod a holnapi bevásárlást, eszedbe jut egy e-mail, amit el kellene küldeni, és valahol a háttérben azt is számolod, mennyi időd marad este.
Kívülről úgy tűnik, figyelsz. Belül viszont annyi felé fut a figyelmed, mint egy rosszul bekötött telefonközpont, ahol minden vonal egyszerre csörög, de egyiken sem szólnak bele.
Telefon nélkül is lehetünk máshol
A jelenlét hiányát könnyű a telefonra fogni. Ha valaki beszélgetés közben a kijelzőt nézi, legalább tudjuk, mi a probléma. Csakhogy ehhez telefon sem kell.
Lehet úgy is máshol lenni, hogy közben végig a zsebünkben marad. Valaki mesél, mi pedig azon gondolkodunk, mikor kell elindulnunk. A gyerek játszik mellettünk, mi fejben már a vacsorát tervezzük. A párunk mesél a napjáról, mi pedig közben megpróbáljuk felidézni, hogy válaszoltunk-e már arra a tegnapi üzenetre.
Én is ismerem ezt az állapotot. Testben ott vagyok, fejben pedig valahol három feladattal előrébb próbálom utolérni magamat. Mintha a saját életemben is csak egy alacsony prioritású háttérfolyamat lennék.
Az agy nem szereti a félbehagyott dolgokat
És a legszebb az egészben, hogy nem is feltétlenül világmegváltó problémák járnak a fejünkben. Dehogy! Inkább tonnányi apró, idegesítő apróság: Mit kell venni? Kinek kell írni? Mit kell még elintézni, mielőtt elintézek valamit…? Ja, és volt még valami...
Ez a sok kis nyitott ügy szépen egymás mellé költözik a fejünkben, mint egy rosszul szervezett, negyedik kerületi okmányiroda. Amikor pedig végre lenne öt nyugodt perced lefekvés előtt, az agyad garantáltan előveszi a legfeleslegesebb ügyet, csak hogy ne legyen túl nagy a csend. Így történik, hogy miközben valakivel beszélgetsz, már a következő teendőn gondolkodsz. A következő teendő közben meg azon, amit az előző előtt, két hete kellett volna megoldanod.
A következő dolog mindig sürgősebbnek tűnik
Talán ez az egésznek a legabszurdabb része: fejben állandóan előrébb járunk, mint a valóság. Miközben még a reggeli kávédat kortyolgatod, már a napot szorongod végig. Mintha az aktuális pillanat csak egy fura, kényelmetlen folyosó lenne két fontosabbnak hitt helyiség között.
A gyerek mond valami teljesen idióta, mégis zseniális hülyeséget. Leülünk öt percre egymás mellé, mert kint épp leszakad az ég és egy pillanatra tényleg nem kellene csinálni semmit. Gyakran éppen ebben történik valami, amire később emlékezni szeretnénk.
Nem kell minden percet megmenteni
Talán azért is ennyire nehéz jelen lenni, mert mélyen belénk égett: minden üres percet be kell táblázni. Ha van öt szabad percünk a sorban állás közben, azonnal elővesszük a telefont, mert a puszta létezés üressége fizikai fájdalmat okoz. Ha valaki beszél, közben már tervezünk. Ha leülünk, eszünkbe jut még egy dolog, amit „gyorsan meg lehetne oldani”.
És persze tudjuk jól, hogy a „gyorsan megcsinálom” egy olyan bűvös mondat, aminek a végén valahogy mindig ott ül még két másik elintézetlen feladat, kézen fogva, vigyorogva.
Pedig nem minden percnek kell hasznosnak lennie. És nem kell folyamatosan előkészíteni a következő három lépést mindenféle vészhelyzet esetére.
Talán nem több idő kell
A jelenlét furcsa módon nem feltétlenül azon múlik, mennyi időnk van.
Lehet egy egész szabad délutánunk és végig máshol járhatunk fejben. Néha tényleg csak pár perc kell, hogy amikor valaki hozzád beszél, ne a saját kis belső Excelt pörgesd közben. Hogy amikor a gyerek megmutatja a huszadik kavicsát, akkor neked is az legyen a legfontosabb kavics a mindenségben.
A háttérben futó élet úgyis megvár. A bevásárlás, az e-mail, a mosás, a következő program és az a bizonyos „volt még valami” nem fog elszaladni sehova. Türelmesen ott lesznek holnap is.
Lehet, hogy néha nem több időre van szükségünk. Csak arra, hogy végre abban a pillanatban legyünk benne, amelyikben éppen eszünk, beszélgetünk vagy egyszerűen csak bámulunk ki a fejünkből.
Lehet lassítani.
