A teljesítménykényszer fogságában: Miért lett az életünkből versenypálya?
Hány könyvet olvastál idén? Hányszor edzettél? Hány órát aludtál? Még a pihenésből is sikerült teljesítménymutatót csinálni: mennyire volt regeneráló, sikerült-e valóban kikapcsolódni. És persze önmagában egyik kérdéssel sincs baj. A számok segíthetnek eligazodni. Én imádok listázni, követni, rendszerezni. Csak néha jó megállni egy pillanatra. Mikor lett mindenből teljesítmény?
Már az olvasásból is célkitűzés lett
Olvasni jó. Aztán megjelenik az éves olvasási kihívás, a statisztika, a tempó. Ha pedig nem haladunk elég gyorsan, máris ott a rossz érzés, hogy azt a könyvet is három hónapja hurcoljuk magunkkal. Könnyen elmozdulunk attól, hogy „szeretek olvasni”, oda, hogy „jól teljesítek olvasásból”.
Én is hajlamos vagyok rá, hogy a könyvolvasásból is sportot csináljak. Gyorsabban olvasni, átugrani egy-két sort, kettesével falni a mondatokat, csak hogy haladjunk. Aztán néha rájövök, hogy lehet, hogy az oldalszám szépen növekszik, csak közben a fejemben nem feltétlenül történik ugyanez.
Ráadásul úgysem lehet minden könyvet elolvasni, amit szeretnénk. Ezt valahogy még nekem is tanulnom kell. Nem biztos, hogy az a cél, hogy minél több könyv végére érjünk, hanem hogy legyen néhány, amelyikből tényleg marad bennünk valami.
A hobbinkat sem hagyjuk békén
Elkezdesz futni, mert jólesik. Aztán felmerül: nem kellene félmaratonra készülni? Rajzolgatni kezdesz, és máris technikákat tanulsz, fejlődsz, portfóliót építesz. Mintha egy hobbi sem maradhatna egyszerűen hobbi. Mi történik, ha a munkahelyen, a sportban, a hobbinkban és még az önismeretünkben is folyamatosan fejlődnünk kell? Lehet futni úgy, hogy soha nem lesz belőle félmaraton. Lehet olvasni anélkül, hogy minden könyvből új tudást kellene kinyerni. És lehet úgy festeni, hogy nem leszünk benne jobbak. Néha az az igazi hobbi, amiből nem kell semmit kihozni.
Egyszer régen láttam a metróban egy EPAM-reklámot, aminek valami olyasmi volt az üzenete, hogy: „Te fejlődni jársz be a munkahelyedre?” Akkor ezt nyilván úgy értettem, ahogy szánták: milyen jó, ha a munkád nemcsak munka, hanem tanulási lehetőség is. Azóta viszont néha eszembe jut, hogy mi van, ha ezt az elvet már egyszerűen nem tudjuk kikapcsolni?
Már pihenni is tudatosan kell
Régen csak pihentünk. Most tudatosan pihentünk: képernyő nélkül, megfelelő ideig, lehetőleg úgy, hogy holnapra produktívabbak legyünk. Már csak egy Excel-tábla hiányzik a semmittevés mellé. Pedig egy óra pihenés egyszerűen csak egy óra pihenés. Nem kell feltöltenie 87 százalékra, és nem kell másnap is hasznot hoznia. Lehet, hogy csak eltelt. És ez így van jól.
A családi időnek sem kell mindig „minőséginek” lennie
A gyerekekkel töltött időről is sokszor úgy beszélünk, mint egy lehozandó projektről: minőségi idő, fejlesztő játék, tudatos kapcsolódás. Csak közben néha az az érzésem, hogy egy délutánnak is teljesítenie kell egy elvárást. Pedig lehet, hogy egy ideig csak legózunk, vagy fél órán keresztül azon megy a vita, kié legyen a piros traktor. Nem biztos, hogy ebből világmegváltó élmény születik. De nem is kell. Nem minden értékes dolog mérhető.
Mi van, ha valamit egyszerűen nem kell jól csinálnod?
Talán ez az egész kérdés lényege. Nem kell minden könyvből tanulnod. Nem kell minden edzésnek fejlődést hoznia. Nem kell tökéletesen pihenned, és nem kell minden szabad óradnak hasznosnak lennie. Lehetnek olyan dolgok az életünkben, amelyeket nem mérünk, nem optimalizálunk és nem értékelünk. Csak csináljuk. Mert jó. Szerintem egyáltalán nem az a baj, hogy fejlődni akarunk. Hanem az, hogy lassan már semmi nem marad, aminek nem kell sehova vezetnie. És lehet, hogy néha pontosan erre lenne szükségünk.
Lehet lassítani.
